A kezdettől az első versenyig. 

Hol volt, hol nem volt, egy csodás tavaszi napra ébredtünk. Csicseregtek a madarak... Bla Bla. Lehetne egy tündér mese is, hogyan indult minden. De ez egy megtörtént, valós esemény, és legkevésbé sem tündér mese szintű. 


Emlékszem az első alkalomra, amikor egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, egy tavaszi estén, szakadó esőben gondoltam egyet, hogy na akkor én most neki indulok futni. Beöltöztem szépen egy állítólag vízálló dzsekibe (amiről útközben kiderült, hogy kamu lehetett, mert tokától bokáig úsztam a vízben), baseball sapkába és a kis utcai sport cipőmbe. Mély levegőt vettem és elindultam. 

Az elején elég nehézkesen ment, nehezen kaptam levegőt, fájt a lábam, viszont a pocsolyákat élveztem, mint egy kis gyerek. Ez az egy dolog volt, ami egy kicsit elterelte a figyelmem arról, hogy mennyire nem szeretek futni. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ebben meg mit szerethetnek az emberek.....

 

A mai napig nem sikerült rájönnöm milyen isteni szikra ütött belém akkor. De valamiért folytattam. Úgy gondoltam, a második alkalom már biztos jobban fog menni. Tévedtem. Ugyan olyan unalmas volt, fárasztó és fájdalmas. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy fáj mindenem, és hogy mikor érek már a kitűzött cél végére. Hiába álltam meg többször is, kis idő múltán újra és újra meg kellett állnom levegő után kapkodva, fájó lábbal. Úgy éreztem én erre nem vagyok képes, valami más sportot kell keressek, mert nekem ez nem fog menni. Kerestem a kifogásokat, hogy a lábam nem bírja, a vádlim mindig is gyenge pont volt. A tüdőm ég, az orrom bedugul..... És még sorolhatnám.

De a cél, az álmom, hogy lefogyjak, nem hagyták a fejemben cikázó negatív gondolatoknak, hogy eltántorítsanak.
Minden egyes nap, amikor sikerült rávennem magam, hogy elinduljak, már az elején tudtam, hogy nehéz menet lesz. Küzdenem kell az időjárással, hogy meleg van, nagy a pára tartalom. Azzal, hogy levegő után kapkodok majd és igencsak a komfort zónámon kívül fogok kerülni. Mert amikor elmegyünk futni, le kell küzdenünk a korlátainkat. Harcolunk saját magunkkal is. Talán ez a legnehezebb az egészben. Itt bukik el a legtöbb ember. Hogy feladja. Mert fáj, mert izzad, mert nem érzi jól magát közben, mert az jár a fejében, hogy mi a fenét csinálok, hisz biztos van ennél sokkal könnyebb megoldás is. Ilyenkor jönnek elő a szuper ötletek, hogy 90 napos diéta, meg nem eszünk szinte semmit, majd keresek valami más mozgás formát, majd holnaptól inkább, csak véletlenül se kelljen igazán megmozdulni érte. 
Sokan a könnyebb megoldást keresik. Szedik a "csoda bogyókat", isszák a fogyasztó italokat, abba bele se gondolva, hogy mozgás nélkül lényegében ezek mind semmit sem érnek. Max ideig óráig. Aztán csodálkoznak, hogy egy óvatlan pillanatban tele zabálják magukat mindennel amit érnek és vissza hízzák a dupláját. De erről majd egy másik bejegyzésben részletesebben kitérünk. 

A futáshoz igenis türelem kell, elszántság, küzdeni akarás.
Én egyedül vágtam neki, magam miatt, mert tudtam, hogy ez az a mozgás forma, amivel gyorsan elérem a célom. Párom lélekben tartott velem csak a futások alkalmával. Otthonról támogatott. Emlékszem a szavaira, mikor említettem neki, hogy jöjjön Ő is velem. "Menj csak futni. Persze, majd megyek én is, lélekben ott leszek veled, majd gondolok rád az ágyból."
Én meg mentem, küzdöttem, egyre többet sikerült futnom, és örültem, amikor végre megállás nélkül sikerült lefutnom körül belül 4 kiló métert.

Olvasgattam a netet és egy szuper versenyre leltem. Nem volt hosszú táv, népszerű kis verseny, a város szívében. Ez volt a Telekom Vivicitta városvédő futás. Úgy éreztem ott a helyem, erre benevezek. De nem csak magam. Itt láttam a legjobb alkalmat, hogy végre párom is bele vonjam ebbe a nem kellemes mozgás formába. Nagyon óckodott tőle. Azt mondogatta mit csináltam, hova neveztem be. De szerencsére Ő az a fajta, aki ha elszánja magát, akkor aztán mindent megtesz a cél érdekében. Így hát miután én egy hónapja már futottam, neki állt Ő is. Jött töretlenül, látszott rajta, hogy küzd megállás nélkül, hogy nem adja fel akármilyen nehéz is. Hajtotta a verseny szellem, hogy ha már beneveztem igenis jót szeretne futni. Tett is érte. Nem keveset. Hatalmas húzó erő volt számomra látni, hogy amennyire utalja a futást igenis harcol a célért. Így hát már együtt edzettünk a kis versenyünkre, amit aztán nem is rossz időre futottunk. 3,6 km-t 18 perc alatt mind a ketten. 

Ez után kaptunk kedvet igazán, 
mert vitt minket a futás utáni hangulat, tetszett az emberek össze tartása, hogy ilyenkor mindenki szurkol szinte a másiknak. Az érzés, hogy tartozhatunk egy közösséghez, a tudat, hogy le tudjuk győzni a korlátainkat. De talán ez a legjobb érzés. Amikor szembesülsz azzal, mire vagy igazán képes. Amikor nem hiszel magadban, mert azt gondolod Te ezt úgyse tudod megcsinálni és a végén célba érsz és elönt az eufória, büszke vagy magadra. Az eredményedre, a társadra.

5 hónapja futunk, azóta túl vagyunk 4 versenyen. Ebből az egyik egy éjszakai félmaraton váltó volt. Úgy érzem kezdjük megszeretni a futást. Most már nem az a legfőbb célunk, hogy fogyjunk. Hanem hogy feszegessük a saját korlátainkat, hogy bebizonyitsuk magunknak, ennél többre is képesek vagyunk.

Sokat tanultam a futások alatt. Igenis a futó cipő nagyon nagyon sokat számít!!!! Megismertem önmagam, hogy mire vagyok képes, hogyan lendüljek túl a holtponton, megismertem a testem működését. Hogy tudok küzdeni, és hogy bízzak magamban, mert bármilyen hihetetlen is, lehetetlen nincs. Csak tehetetlen.